Rendezői koncepció

A Taxidermia hőse három férfi, egy család három egymást követő generációja: nagyapa, apa és fiú. Sorsuknak alakulása egyfajta szubjektív történelemkönyvként tárja elénk a XX. század második felének legjellemzőbb életérzéseit.
A történet mesélője a család legfiatalabb - a hagyományos családregények szerkezetét követve -, "művésszé" lett tagja, Lajos. Valójában az ő egyéni, és nem minden torzítás nélküli nézőpontjából ismerhetjük meg elődeinek mindennapjait. Szürreális látomások és történelmi tények elegyednek torz valóságszilánkokká, kificamodott igazságokká, groteszk érzésmozaikokká történetében, létrehozva ezzel egy olyan világot, amely leginkább Garcia Marquez regényeihez hasonlítható, ám jellegzetesen kelet-európai, jellegzetesen magyar.
Lajos először nagyapjáról, egy megszállott százados suta, paszományszabóból lett tisztiszolgájáról, Vendelről mesél, aki a második világháború éveiben nem is vágyhat másra, csak hogy szeressen végre és viszontszeressék. Mivel azonban ez reménytelen, a testi-lelki fagyhalál ellen lázas képzeletével fűt magának, amelyben egyszerre él Kacsoh János vitézének Iluskája, Andersen kis gyufaárus lánya és a százados megtermett felesége.
Mesél apjáról, Kálmánról, aki a Medgyasszay Vilma névre keresztelt emse törvénytelen, ám a kommunizmus igaz gyermeke. Sportoló, aki a legdicsőségesebb szocialista sportágban, az evésben versenyez, s szerelmével, Gizivel fej-fej mellett küzd egy szebb jövőért - vagy adott esetben egy szocsi útért. Neki sikerül elérnie azt, amire apja csak vágyott, sikerül megtalálnia a szerelmet, ám nem sikerül beteljesítenie önmagát: a Szovjetunió iránti szolidaritásból nem vehet részt a Los Angeles-i olimpián.
És Lajos végül mesél saját magáról, a szürke, megbízható kisiparosról, aki azonban egyszerű preparátor helyett a szerves anyag szobrászának vallja magát, s elhatározza, hogy megkísérti Istent. Egyetlen célja, hogy beteljesítse önmagát, elkészítse a tökéletes műalkotást, és ez által halhatatlanná váljon.
A forgatókönyv Parti Nagy Lajos novellái és motívumai alapján készült.

Családregény. Pedig film. Mégsem családi film. Hanem szerzői. Az irodalmi meghatározás a klasszikusra utal. Arra a Thomas Mann-i szerkezetű családregényre, amelyben a három generáció - nagyapa, apa, fiú - egységbe foglalja a világot. A nagypapa megalapozza a családot, mintegy ősforrás, elindítja a világ folyását (ősnemző). A fia, az apa csúcsra viszi az elkezdettet, hogy aztán a fiú elherdálja a nehezen megszerzett értékeket, miközben rögzíti az elmúltat, egésszé kerekíti, más értékű síkra emeli. A Taxidermiában a fiú értékrendje, ez a nagyon erős szubjektivitás fordítja ki megszokott kereteiből a klasszikus családtörténetet, ad hozzá számos csodát, egyenesíti ki a történeteket a rálátás nem mindennapi helyzetével.
A három generáció történetét szkeccsfilmként kezelem. Olyan szkeccsfilm ez, amit egy (mint számnév:1) alkotó készít. Ezért lesz egységes. Ugyanakkor nem tartja be a szkeccsfilm szabályait, hiszen egy nagyjátékfilmnyi történet alakul ki belőle. Három villanás, három ember életéből. És a sztorik között lévő hézagot a néző irányított képzelete tölti ki.
A három szkeccs között nincs formai átkötés. Látszólag három különböző történet: három főszereplő, három történelmi kor, három különböző világ. De a bennük szereplő motívumrendszer, az ismétlődő képek, mozdulatok, szimbólumok, és - nem utolsósorban - a közös alkotógárda létre tud hozni egy olyan önálló ábrázolási formát, amely a film utolsó harmadának, azaz a sztori 'kiindulópontjának', Lajos történetének ismerete nélkül is az egységesség élményét adja, és a végső konfliktus kibontakozásáig vezeti a nézőt.
"Mesélj magadról valami fontosat" - ott, a halál pillanata előtt fogalmazódik meg főhősünkben, a szörnyű kés becsapódása előtt, hogy van mit mesélnie, hogy identitásához, és ahhoz, hogy mi az ember, hozzátartoznak a saját történetei is. Rájön, hogy teste, ez a tökéletes, Isten képmására teremtett, természetalkotta, ám a természetes rothadástól mesterségesen megóvott, önmagába forduló műalkotás, a saját történeteivel egész csak, ahogy a történelem is egyes emberek történetéből alakul rendszerré, elvont fogalommá, tudománnyá. És mialatt Lajos teste szoborrá merevedik, eltűnik mindaz, amit valaha névvel jelöltek - ebben az esetben Balathony Lajos -, marad utána egy archaikus torzó, különleges anyagból, név nélkül. Ez által ez az istenkísértő vállalkozás, a "tökéletes műalkotás" létrehozása nem csak mint művészt, hanem mint testet is halhatatlanná teszi az alkotóját. Hiszen a már eleve tökéleteset, a mindig és minden formájában csodálatra méltó, ám természeténél fogva eleve romlandó, pusztulásra ítélt emberi testet helyezi a kiállítótermek vitrinjébe. Odakerül Duchamps Szökőkútja és Michelangelo Dávidja közé.
Mindhárom szkeccs középpontjában a test áll - a maga naturalisztikus valójában és szürrealisztikus vágyaival. És ahogy a testen eluralkodnak a vágyak, úgy kerekedik felül naturalizmuson a szürrealizmus, és sorolja sajátos esztétikai rendbe a testek burjánzását. A film minden eleme, minden snittje nagyon konkrét. Két egyértelmű, ám egymás mellett ritkán szereplő konkrétum azonban egyfajta mágikus jelentést eredményez.
Ami durva, az durva. A filmben azonban a látványnál többszörösen hat az érzelmi durvaság: a kegyetlen és következetes történetmesélés.
Vendel szexjeleneteiben szeretném megmutatni a filmművészetben tabunak számító álló falloszt, hiszen a történet középpontjában éppen ez a szerv áll, a cselédsorba kényszerített Vendel ettől remélheti az egyetlen elérhető gyönyört és szabadulást. Ugyanakkor az a célom, hogy a pornográfnak tűnő jeleneteket áthassa az a fajta kedvesség, amely a XX. század elejének szexképeiből sugárzik a ma nézőjének.
Kálmán versenyzése semmiben sem különbözik a világ számos táján elfogadott, szélsőséges fizikai teljesítményt követelő sportjaitól. A hatalmas űrtartalom megfelel a mesterséges körülmények között nevelt sumo birkózók hájas termetének, a súlyemelők vaskos izmainak, a kosárlabdázók rendkívüli, két és fél méteres magasságának, a fakírok csontig aszott vázának. Különlegessége csak az, hogy ez a versenyszám hivatalos körülmények között soha nem létezett. De annak az időszaknak az értékrendje akár létre is hívhatta volna. Ebben a közegben a "nullázás" nem egy undorító, állati megnyilvánulás, hanem a versenyzés természetes, egy sportolótól megkövetelt, irigylésre méltó velejárója.
Ez a film a legszélsőbb határokat fedezi fel az emberi életben. A határpontokat. Abból a középső pontból figyel (a néző és az alkotó), ahonnan biztonságból láthatók a végpontok.
Időtálló, személyes-szerzői filmet kívánok létrehozni. Nem aktuális, hanem örök kérdések által gyötört ember történetét. Ami elmúlt, már csak az emlékezetben létezik. Egy-egy emberben áll össze történetté. Ez a történet képzelt szereplőnk, Balathony Lajoska fejében áll össze egésszé. És miért ne lehetne igaz? Miért ne lehetett volna ilyen a világ? Miért ne játszadozhatna el a történelem tényei, a személyes sorsok, életmódok részleteivel a termékeny emberi képzelet? Hátha a valóban megtörtént és az igazság között itt húzódik meg a közös határ.